Naponta megdöbbenek, hogy mennyire más itt Angliában a hozzáállás a sérültekhez, mint otthon Magyarországon. Már több hónapja élünk itt, és még mindig nem szoktam hozzá mind ahhoz a jóhoz, pozitív dolgokhoz, amiket itt tapasztalok. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki még csak most csodálkozik rá az élet dolgaira. Én is csak csodálkozom, csodálkozom.... egyszer majd csak megszokom, hogy nem kell elbújnunk, a fű alatt közlekednünk, úgy elosonni az egészégesek mellett, hogy közben azt érezed, "bocs, hogy élek".
Most fedeztem fel, hog Angliában minden évben van agyi bénulás (cerebral palsy) tudatosság hónap. Nem egy fix időben, hanem mindig más hónapot neveznek ki. Ebben a hónapban m
indenféle jótékony műsorok, rendezvények vannak, ahol információkat adnak az érdeklődőknek az agyi bénulásról, felnőttek, gyerekek a saját életükön keresztül bemutatják, nekik mit jelent agyi bénulással élni. Természetesen ilyenkor adományokat is gyűjtenek. De ne olyanokra gondoljatok, hogy több ezer vagy millió forintnak megfelelő összegű adományok vannak. Lehet venni pl. kitűzőket, kulcstartókat, sapkákat, stb. amin olyan felirat van, hogy "Szeretek valakit, akinek agyi bénulása van", vagy "Gondozok valakit, akinek agyi bénulása van". És nemcsak megveszik ezeket a kitűzőket, hanem büszkén hordják is.
Az emberek pedig odamennek és gratulálnak nekik, hogy milyen kiváló emberek ők, hogy ilyen nagyszerű dolgot mívelnek - mármint szeretnek, gondoznak, ismernek valakit, aki agyi bénulással küzd. Az egészséges emberek büszkék a sérültekre, hogy annak ellenére, hogy az adott embernek, gyereknek sokkal több kihívással kell szembenéznie a hétköznapi életben, mint a nem sérült társaiknak, mégsem adják fel, mégis teljes életet szeretnének élni, és lehetőségeikhez képest élnek is. A legszebb az egészben pedig az, hogy nemcsak ezeken a rendez
vényeken, és nemcsak abban az adott hónapban éreztetik veled (sérülttel), hogy veled vannak, gondolnak rád, szeretnek, hanem a szürke hétköznapokon is. Mi is, amikor sétálunk, tengerparton vagyunk, érezzük, tapasztaljuk ezt. Pedig mi még csak nem is vagyunk angolok. És mégis. Odajönnek hozzánk (teljesen ismeretlen emberek), megsimogatják Zsombort, kedvesek vele. Bennem még él a régi reflex, és azonnal szólok az illetőnek, hogy óvatosan, mert Zsomborom esetleg nyálas, és nehogy összekenje őt. Erre az a válasz, hogy "jaj, ne izgulj már ilyen dolgokon", vagy "nyugi, nem kell idegeskedni, minden rendben". És ilyenkor az ember ne hatódjon meg könnyekig...
