Ezen a héten (június 18-24) között tartják Angliában a gondozók hetét. Itt most nem a kórházakban, idős otthonokban, gyermek intézményekben, stb. fizetésért dolgozó gondozókat ünneplik, hanem azokat a szülőket, családtagokat, barátokat, akik otthon gondoskodnak a rászoruló hozzátartozóikról. Ilyen gondozó vagyok én is, és mindenki, akinek sérült gyermeke van. Illetve mindenki, aki gondozza, ápolja valamelyik hozzátartozóját (szülőjét, házastársát, rokonát), vagy akár barátját, mind ápolónak minősül. Minket ünnepelnek :)
Ezzel az egy héttel fejezik ki, hogy igen is a mi munkánk is fontos a társadalom számára. Elismerik és 
megbecsülik azt, hogy valaki a nap 24 órájában heti hét nap gondoskodik valakiről. Éjjel és nappal...
A hetet a miniszterelnök (David Cameron) felesége, Samantha Cameron nyitotta meg egy kelet-londoni hospice házban. Beszélgetett a jelenlevő szülőkkel, és tapasztalatot cseréltek a gondozás nehézségeiről. Mrs. Cameronnak elsőkézből vannak információi arról, hogy milyen az élete egy gondozónak, hiszen ő Ivan nevű kisfiát gondozta, akinek epilepsziával súlyosbított Cerebral Palsy-ja (agyi bénulása) volt. Ők sajnos elvesztették Ivant 2009-ben
A programok mellett ezen a héten hozzák nyilvánosságra azt a felmérést, ami 3 400 gondozó bevonásával készült. Ebből a kiadványból (In Sickness and In Health - ford. Betegségben és Egészsében) kiderül, hogy a gondozók 84%-nak a testi egészésgére negatív hatással van a munkája, ezek közül 36%-nak van fizikai sérülése (ide tartozik a hátfájás is - melyikünk ne ismerné???) Ez a 36% nekem nagyon alacsonynak tűnik. Még mindig magyar fejjel gondolkodva. Magyarországon ugyan kutya nem kérdezte meg tőlünk, hogy fáj-e a hátunk attól, hogy huszon-harminc kilós gyerekeket (nyolcvan kilós felnőtteket) emelgetünk. Nem is általános dolog otthon, hogy a lakás tele legyen a gondozást segítő eszközökkel (kádlifttel, motoros ággyal, motoros etetőszékkel - csak azokat az eszközöket sorolom, ami nekünk itt rendelkezésünkre állnak, és ami nemcsak Zsombor biztonságáról gondoskodik, hanem arról is, hogy a gondozó - vagyis az én hátam, gerincem, stb. ne menjen teljesen tönkre. Magyarországon a gondozók hány százalékának fájhat a háta? Akár a hivatásosoknak is. A magyar szülőket/gondozókat ki kérdezi meg, hogy hogyan lehetne jobbá, könnyebbé tenni az életüket? Benneteket ki kérdez meg, hogy hogyan, és miből éltek meg? Kiszámolta valaki, hogy azok az emberek, akik otthon gondoskodnak a szeretteikről, hány milliárd forintot spórolnak meg az államnak? És ezért mit kapnak cserébe? Itt kiszámolták: évente 119 milliárd fontot takarítanak meg az államnak a gondozók. Cserébe viszont elég sok mindent kapnak. És otthon, mit kapnak? Legalább elismerést?
Én most innen szeretnék küldeni nektek - szülőnek és azonak az embernek, aki sérült, beteg hozzátartozóról gondoskodnak - egy hatalmas ölelést, és nagy-nagy elismerést a munkátokért, a kitartásotokért, a mosolyotokért. Mert ki más tudhatná, hogy milyen nehéz néha, amikor már magadat is alig bírod, felemelni valakit, hogy betedd a kádba. Utánna még felemelni, hogy bevidd az ágyba. Felemelni, hogy megvigasztald. Felemelni, amikor öltözteted. Felemelni etetés előtt és után. Felemelni séta előtt és után. Felemelni, ha hintába szeretnéd ültetni. Felemelni, amikor libikókára ülteted. Felemelni, felemelni.... a hátad szétmegy, és akkor nyúl feléd egy kar, megragad, megölel, és fel "kell" őt emelni. De nem érzed, hogy nehéz lenne, mert ölel :) Ki tudná, ha nem mi, hogy milyen az, amikor sok-sok éve eszünk maszatosan. Úgy, hogy mindenhonnan - falról, arcról, szekrényről és ruháról folyik a főzelék, de örülsz, mert eszik :) Ki tudná, ha nem mi, hogy milyen az, amikor egy főzelékes-nyálas kéz megsimítja a frissenmosott hajadat :) Ki tudná, ha nem mi, hogy mekkora öröm, amikor hosszú-hosszú évek után egyszer csak feláll a székéből :) Ki tudná, ha nem mi, hogy milyen érzés, mikor évek hosszú sora után egyszer csak kimondja, hogy "anya" :) És közben ölel, ölel szorosan, hogy már majd' megfulladsz? Ki tudná?
Boldog gondozók hetét!
