Szabad szappanozni! Ezzel azt mondom, hogy ilyen dalos jó kedvem van. Ugyanis ma volt az első szombat, amikor Zsomborom a szombatonkénti klubba ment, ott töltötte a napot, játszott, fejlesztették. Míg én Bendegúzra tudtam figyelni órákon át. És ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy a "tanács" "gyerekjóléti osztályánál" az adatlapunkba bekerült, hogy Zsombornak van egy testvére is, és mivel egyedül nevelem őket, ezért esélyünk sincs, hogy Bendegúzzal olyan programokra menjünk, ahová Zsomborral nem lehet. Hová is nem jutottunk el az elmúlt években? Hegymászás, barlangászás (pedig Bendegúz nagyon szereti), mozi, színház, bicikli túra, kalandpark... és még sorolhatnám. Angliában az a szokás, hogy nemcsak a sérült gyerekkel törődnek, hanem a testvérével is. Pontosan tudják, hogy abban a családban, ahol sérült gyerek van, a testvéreknek is a beszűkülnek a lehetőségeik a szabadidő eltöltésében - legalább is amíg szülői felügyeletre szorulnak. Mióta Zsombor kinőtte a biciklis gyerekülést, azóta nem tudtunk Bendegúzzal együtt elmenni biciklizni, mert mi legyen Zsomborral? Nem tudtunk elmenni moziba, mert mi legyen Zsomborral? Nem tudtunk hegyetmászni, mert babakocsival az ugye nem lehetséges. És még sorolhatnám...
De most kaptuk ezt a lehetőséget - vagyis az angol állam biztosította nekünk, hogy kéthetente szombatonként reggel 10-től délután 4-ig egy olyan klubban van Zsombor, ahol minden gyerekre jut egy gondozó (természetesen szakképzett), mennek kirándulni, programokat szerveznek nekik. Addig a szülők tudnak pihenni. Természetesen minket nem olyan a fából faragtak, hogy sokat pihennénk. Így míg Zsombort ellátták, fejlesztették, addíg mi....
Igen! Barlangásztunk. Bár két éve nyáron elmentünk Erika barátnémmal, meg mi hárman az Aggteleki cseppkőbarlangba -ami ugye gyönyörű, de mi körülbelül annyit láttunk a barlangból, hogy hol fogjuk meg a babakocsit, melyikünk hogyan cipelje Zsombort, babakocsival együtt vagy anélkül egyszerűbb-e venni az akadályokat. Arról ne is beszéljünk, mennyire tudtunk odafigyelni Bendegúzra, aki mondta volna az észrevételeit, a rácsodálkozásait, de kb. esélyünk nem volt odafigyelni rá. Ez a mostani egy igazi közös élmény volt, amikor csak Bendegúzra tudtam figyelni, meghallgatni minden mondanivalóját. El sem tudom mondani, mekkora öröm volt! Évek óta mosta először tudtunk úgy beszélgetni Bendegúzzal, hogy nem kellett folyamatosan másfelé figyelnem, hanem csakis, kizárólag őrá.
Zárójelben jegyzem meg, hogy ez nem kis pénzébe kerül az angol államnak, mert egy ilyen nap 115 fontba kerül, amit - mondanom sem kell - nem nekünk kell fizetnünk...
