Ma volt az első szülőértekezlet - coffee morning. Hát ez valami teljesen más, mint otthon - tudom, már megint ismétlem magam... Először is megérkeznek a szülők. Spéci iskolában nincs igazán oldott csacsogás a szülők között, mivel itt a szülők nem ismerik egymást. Senki nem hordja-viszi a gyerekét az iskolába, minden gyereket taxival, iskolabusszal, kisbusszal szállítanak a suliba és vissza. Én spec most látom először gyerkekhez tartozó szülőket, annak ellenére, hogy elég sokat szaladgálok be az iskolába - ilyen vizsgálat Zsombornál, olyan felmérés, amolyan értékelés, továbbképzés, okítás, stb. A szülőkön kívül mindenki régi ismerősként köszönt, mert velem találkoznak a leggyakrabban. A többi szülő néz is, hogy mi ez a kivételes bánásmód. No, de csak sorjában.
Mivel ebben az iskolában sok az autista gyerkőc, ezért minden ajtó úgy van becsukva, hogy csak felnőtt érje el a kilincset. Ahol nem, ott pedig beléptetős (kártyás és/vagy kódos) az ajtó. Így nem sétálhatunk csak úgy az iskolában, külön kísérő visz minket a szülőértekezlet helyszínére. Ez az osztályteremhez tartozó ebédlő szobában van. Az asztalok megterítve, keksz, süti (brownie, sárgarépa-torta, muffin), gyümölcslé, és természetesen kávé/tea. Mindenki kiszolgálja magát, eszeget, ismerkedik. A gyerekek is jelen vannak, nem a hátuk mögött beszélik ki őket. A tanárokon kívül - ugye egy osztályban két tanár van - jelen vannak a tanár asszisztensek, az igazgató helyettes, az iskola nővér (itt a nővérek szinte egyenrangúak az orvosokkal). Itt megbeszéljük ügyes-bajos dolgainkat a tanárral, nővérrel, stb. Ezután hármas-négyes csoportokra szakadunk: szülő(k) - tanár/tanárasszisztens - gyerek. És így megnézhetjük a tanítás-fejlesztés egy-egy részét. Van aki az interaktív táblák valamelyikénél mutatja meg a szülőjének, hogy milyen sokat fejlődött a legutóbbi coffee morning óta. Van aki a számítógépnél ügyeskedik, van aki a matektudását "fitogtatja". Mi Zsomborral és Gaillel (ő az a tanárasszisztens, aki a legtöbbet foglalkozik Zsomborral) átmegyünk a szenzoros szobába. Ez a gyerkőc kedvenc helye. Gail elmeséli, hogy akárhányszor elmenn(én)ek a szenzoros szoba mellett, Zsombor mindig be akar kanyarni oda. Külön meg kell győzni őt, hogy rá lehessen venni a másik foglalkozásra. Hogyan győzik meg? - kérdem én, mivel nekem csak úgy sikerül eltérítenem őt a makacs szándékától, hogy a hónom alá csapom (most még). A válasz: szép szóval. Mindig beszélnek hozzá, mindig mosolyogva. DE, ha konok, akkor abbahagyják a beszédet, nincs mosolygás. Így Zsombor tudja, hogy most már komoly a szitu. És működik :D
Bent a szobában meghallgatjuk Zsombor kedvenc dalait, megnézzük a kedvenc lámpáját, illetve ez egy kivetítő, ami egy szélforgóhoz hasonló alakú, nagyon színes, pörgő-forgó képet vetít a falra. Mint kiderül most már rendszeresen - heti egyszer - van olyan foglalkozása Zsombornak, ahol csak magyar gyerekdalokat hallgatnak. Ennek a résznek egy másik gyerkőc is nagyon örül, neki is megvan a maga kedvenc magyar dala, pedig ő teljesen angol. Így odamegy az interaktív táblához, és mindig újraindítja azt a dalt. Sajna Gail nem tudta megmondani, hogy melyik az, de ígérte, hogy leírja az üzenőfüzetbe. Annyira beszélgetünk, hogy Zsombor persze elesik. Nagyon megsértődik, és térdepelve hátatfordít nekünk. Gail megsimogatja, beszélhozzá... sértődés még fennáll. Zárójel: angol iskolákban a tanárnak nem szabad hozzáérnie a gyerekhez. Simogatni sem szabad. Sérült gyerekeknél ez annyiban más, hogy itt szabad simogatni. Ölelés már nem játszik. Szóval odamegyek Zsomboromhoz, megölelem, puszit adok neki. Erre ő nagykegyesen odatartja az arcát, hogy még puszilgassam - így jelzi, hogy megbocsátott. Ezek után már csak beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés... és el is telt a délelőtt. A gyerekeknek ebédelniük kell, a szülőket pedig udvariasan, de határozottan kitessékelik az épületből.
Összegezve: ez inkább tűnt egy délutáni teapartinak (leszámítva, hogy délelőtt volt), mint egy szülőértekezletnek...
