Már egy hete vagyunk Magyarországon, így egy kicsit megkésett a bejegyzés a repülési élményekről. Ennek egyik oka az időhiány volt, a másik pedig az, hogy a T-home kikapcsolta az összes szolgáltatást. Hogy miért, abba most nem mennék bele, mert úgy is meg akartam szüntetni az itthoni kapcsolatomat a Matávval, de lényeg a fő, kiderült, hogy nem jó emberrel beszéltem telefonon, és ő nem jó információkat adott - mintha nagyon meg tudnám választani, hogy kivel beszélek... Nos, így beszereztem egy mobil modemet, meg kaptam hozzá egy egyhetes netjegyet, így most ismét internet közelbe tudtam kerülni. Kötöttségek nélkül...
Szóval az utazástól nagyon tartottam. Két gyerek, plusz kerekesszék, plusz új reptér, plusz babámfüle nehezítéssel. A reptérre nem én vezettem ki, mert hosszútávra csak egy viszonylag távoli parkolóban lehet hagyni az autót, és onnan buszozni kell a reptérre. Így a Zsombort iskolába szállító kompanival lezsíroztuk, hogy ők úgyis ismerik a problémás gyerekemet, van is nekik megfelelő eszköz a szállításhoz, így a legegyszerűbb az lesz, ha velük megyünk a reptérre. Így is lett. Vasárnap délután fél 3-kor előállt a kisbusz (hármunkért), bepakoltunk, rögzítettük Zsombort, és indulhattunk Bristolba, a reptérre. A reptéren a bejárattól két lépésre található a rokkant személyeket szállító autóknak a parkolója - de ugye ez csak rövidtávú parkolásra vehető igénybe. Itt kiszálltunk a kisbuszból, és kapásból megtaláltuk a telefont, amivel az előre kért segítőt hívhattuk. 1-2 percen belül meg is jelent a hölgy, és innen ő vette át Zsombor kerekesszékének a transzportálását. Mi Bendegúzzal a csomagokkal követtük őket. Bár nem volt sok csomagunk, mert nem mertem nagy bőrönddel, plusz kézi poggyászokkal elindulni. Így csak a 3 kézipoggyász volt nálunk, plusz egy extra csomag Zsombor spéci rögzítő övének. Először el kellett battyognunk a csomagfeladó részleghez, hogy a kerekesszékre szerezzünk vonalkódos bilétát, amivel később azt majd a csomagok közé teszik a gépen. Nagy szerencsénkre nem kellett végigállni a sort, kapásból beállhattunk a sor elejére. Két perc alatt végeztünk, majd visszamentünk a spéci segítség nevű ponthoz, itt megvártuk a többi spéci utast is. Ezutánk a hölgy vezetésével, és még néhány kísérővel elindultunk a szokásos ellenőrző pontokhoz. Lifttel, és elkülönített folyosókon keresztül közelítettük meg az ellenőrző pontot. Itt Bendegúznak és nekem a megszokott procedúrán kellett átesnünk (táskáktól, fém tárgyaktól megszabadulni, fémdetektoros kapunk átsétálni). Zsombort is áttolták a kerekesszékével a kapunk, de arra az időre "hatástalanították" a kaput, mert a kerekesszék persze csupa fém. Majd engedélyt kértek tőlem, hogy fémdetektoros rúd érzékelővel - ami úgy nézett kis, mint egy lézerkard, csak rövidebb - megvizsgálják a kerekesszéket, illetve szintén engedélyadás után megtapogatták Zsombort is, hogy nem akarunk-e valami gyanús dolgot felcsempészni a repülőre mondjuk a pelenkájában. Nem tudom, mi lett volna, ha nem adok engedélyt, de nem akkor akartam kipróbálni.
A táskák átvilágításakor persze kiszúrták, hogy vannak valamiféle tartályok Zsombor kézipoggyászában. Odaintettek minket, megkértek, hogy vegyem elő a gyanús tartályokat, és látták, hogy hároméveseknek való babakaja volt a ludas. Nagy fejvakargatás - nem akartam felvilágosítani őket, hogy én már előre leellenőriztem, hogy spéci emberkéknek engedélyezett a "folyadék" felvitele a repülőre. Úgy döntöttek, biztos ami biztos, odahívják a főgurut, hogy az ő szava legyen a döntő. Főguru rám nézett, a babakajára nézett, majd megkérdezte, hogy kinek tettem el ezeket a "gyanús" tárgyakat. Mosolygás, mutogatás, hogy hát a spéci gyerkőcömnek... Főmufti elvigyorodik, és mondta, hogy nemcsak a babakaját vihetjük fel a gépre, hanem Zsombor csőrös poharából sem kell kiöntenünk a vizet, azt is vihetjük magunkkal. Persze a mi vizeinket ki kellett dobni, mert az már nem megengedett. Ja azt elfelejtettem mondani, hogy pofátlanul itt is a sor elejére landoltunk, minden más gyanútlan utaznivágyót megelőzve.
Átkísértek minket egy külön váróba, ami bár messze állt a VIP várótól, azért mégiscsak ott lehetett hagyni a táskáinkat - netbookostul, fényképezőgépestül. Így indultunk el a reptéri boltokba még néhány last minute ajándékot beszerezni. A megadott időpontra visszaértünk a váróba, felcuccoltunk, és ismét mindenkit beelőzve indultunk a gép felé. Ide már a hölgy nem kísért minket, hanem egy sárgamellényes úriember vezetett át bennünket a kijáratnál tolongó emberek között. Mivel a repülő teljesen az épület mellé parkolt, így nem buszozgattunk, hanem csak simán odasétáltunk a géphez. Míg a többi utas a repülő jobb oldalánál felállított lépcsőkön próbálkozott meg feljutni a gépmadárra, addig mi egy laza kerüléssel átvágtunk a gép baloldalára, ahol először egy teher lifttel emeltek fel minket egy ablakos konténer kinézetű dobozba. Persze szagemberek kezelték itt már Zsombort és a kerekesszéket, nem bízván abban, hogy én is tudom megfelelően rögzíteni a széket. Szóval beszálltunk ebbe az ablakos konténerbe, aminek ilyen X lábaféle volt. Ahogy egyre jobban kinyújtotta a szerkezet az X lábát, úgy emelt fel minket a repülőgép ajtajáig. Így a tömeggel szembe érkeztünk a repülőbe. Mellénykés úriember feltartotta a kezét és a tömeget, így mi már megint beelőzve jutottunk a gépbe. Itt Zsombort ki kellett venni a székéből, de csak miután én már rögzítettem a spéci övet a repülő ülésére. Nagyon örülhettek nekünk, ugyanis ez nem egy félperces manőver. Ugyanakkor Bendegúzom is elszomorodott, ugyanis közölték velem, hogy a spéci övet az ablak melletti ülésre kell tennem. Ezzel viszont egyértelművé vált, hogy nem Bendegúz ül az ablak mellett, mint ahogy azt előre eltervezte.
Miután megnéztük a stewardok és stewardessek pantomimját, a gép gurult, gurult, gurult és még mindig gurult. Komolyan azt hittem, hogy Pozsonyig elautózunk. De aztán szerencsére felgyorsultunk, és Zsombor hangos hujogatásai közepette elrugaszkodtunk a földtől. Az út eseménytelen volt, a két gyerek persze végigette az utazást. Alighogy elértük az utazási magasságot kölkök el kezdtek enni, és amíg a kaja tartott, addig ettek is. Ja igen, mert Bristolból Pozsonyba, illetve Budapestre csak fapados járatok vannak. Mire landoltunk - este 21.40-kor, addigra kint már szépen besötétedett. Így Zsomborom ismét teljes extázisba esett a kinti villogó fényektől, illetve a benti hangulatvilágítástól. A gépről lejutni a Pozsonyi reptéren kicsit másként történt, mint Bristolban. Itt két mentős felhozott a repülőre egy gyerek kerekesszéket - nem a miénket -, és abba ültették Zsombort. Majd a két emberke megfogta a szék fogantyúit, és levitték a széket plusz Zsombort a lépcsőn. Bár a repülő itt is közel állt az épülethez, és a többi utas gyalogolt, addig mi buszra szálltunk, és azt a kemény húsz métert busszal tettük meg. Az igaz, hogy a repülőt mi hagytuk el utoljára, de a vizsálati ponton feltartották az egész sort, és mintha mi sem lenne természetesebb mi mentünk át először az útlevél-vizsálaton. Így elsőnek jelentünk meg a kijáratnál, ahol már barátném várt ránk, és ő szállított minket Pozsonyból magyar földre.
A sok parázás után azt mondom, hogy sérült gyerekkel repülni egyszerűbb, mint egészségessel. Sok segítséget kaptunk, nem kellett sehol sorbanállnunk, maximálisan segítőkész volt az egész személyzet mind az angol, mind a szlovák oldalon. Visszafelé Ferihegyről indulunk Bristolba. Kíváncsi vagyok, vajon a magyar reptéren is ennyire pozitív élmények érnek-e?
